meseszövögetés
2010 március 6. | Szerző: kerekecskedombocska
Amíg a bárban játszott, meg persze iszogatott, addig én próbáltam a szobájában emberi körülményeket teremteni. Egyszer odáig merészkedtem, hogy kinyitottam az ablakot azzal a céllal, hogy szellőztessek. Figyelembe véve, hogy a konyakos üveg, amiből éjszaka gyakran kortyolgatott, meg a 2-3 üres sörösdoboz minden reggel tovább növelte a szemétkupacot, a levegő minősége meg sem közelített a hegyi levegőét.
Mint kiderült, nagy bűnt követtem el. Nyilván észrevette, hogy másmilyen szagok uralják a légteret. Meg kellett ígérnem, hogy többet nem teszek ilyet. Úgy is lett.
Az ott tartózkodásom ideje alatt háromszor kísérelte meg, hogy aláveti magát valami aprócska sebészeti beavatkozásnak. Ez azonban egyszer sem sikerült. Feltehetően, mert az orvos kiszimatolta rajta az alkoholgőzt, és így még azt sem vállalta, hogy a helyi érzéstelenítőt beadja neki. Megérezte, hogy a beteg tele volt egy teljesen másfajta „érzéstelenítővel”.
Már csak az unalmam elűzése céljából, a magam szórakoztatására nekifogtam, hogy valamilyen rendet teremtsek a lakásban. Kudarcot vallottam, nem lehetett. Mivel az általam szemétnek tartott dolgokat nem lehetett kidobni, ezért lényegében csak egyik helyről a másikra pakolgattam. Rájöttem, ennek semmi értelme, abbahagytam.
Az egyik alkalommal, nyilván kedveskedni akart, előadta, hogy nyárson fogunk húst sütni, amit majd ő készít el. Megígértem, hogy segítek. Először is bepácolta
a húst. Összeöntögetett mindenféle fűszert, lét meg miegymást. Pár nappal korábban megjegyezte, hogy ő egy nap csak egyszer mos kezet. Gondoltam: magánügy. Igen ám, de amikor láttam, hogy a húst a pácban a kezével gyúrja, gyömöszköli, akkor már rögtön saját problémaként éltem meg a kézmosási hiányosságait.
Másnap elővette a kerti-party kellékeit. A tüzet fafűtéssel kellett biztosítani. Kiderült, hogy nincs elegendő fa. Nem mertem baltát adni a kezébe, mert az
éjszakai iszogatását napközben borral fejelte meg. Nem tudom hány pohárral, de az eredmény szemmel láthatóan a tök-részegség lett.
Közben az eső szakadatlanul zuhogott, ami az általa észlelt sok problémát még tovább szaporította. Motyogott, zsörtölődött. Próbáltam menteni a menthetőt, de
ezért erős kritikával illetett. Kénytelen voltam rendreutasítani, amit nagyon a szívére vett. Visszavonult, mint a Jókai regény főúri méltóságai, és lényegében beájult az ágyába. Okosabbat nem is tehetett volna.
meseszövés
2010 március 4. | Szerző: kerekecskedombocska
Ha kijöttünk a „templomból”, akkor néhány impozáns, allegorikus alakokat ábrázoló, igen nagyméretű szoborcsoportban gyönyörködhettünk, amelyek a teret övezték. Az egész látvány temetőre emlékeztetett, de valahogy úgy, hogy az az érzés motoszkált az emberben: a meghaltak halála dicsőséges volt. Átjárt a hely szelleme, az elhunytak emlékének ápolására, az alázat átélésére méltón kialakított helyet alkottak. Akinek van alkalma nézze meg!
Pár méterrel arrébb aztán a természet volt a díszlet, gyönyörű park, kialakított utakkal, giccsesen szép panorámával. A bátrabbak a mi fogaskerekünkhöz hasonló szerkezettel felmehettek a hegycsúcsra, ahol páratlan látvány tárulhatott a lábuk és a szemük elé. Sajnos, nekem ebben nem volt részem. Nem akartam telhetetlennek látszani, megelégedtem azzal is, amit élményként elraktározhattam az emlékeim közé. Nem feszíthettem a vendéglátóm idegeit azzal, hogy menjünk fel, menjünk fel. A pillanat erre nem volt alkalmas.
Volt még egy kellemes kirándulásunk: amikor hazafelé utaztunk, keresztül vágtunk egy egészen kis városkán, amely, mint arrafelé mindegyik, nagyon szép, takaros, mutatós belvárossal kellette magát a nagyszámú turista előtt. Meg is tehette ezt, mert a város büszkesége volt az a főúri palota és a hozzátartozó épületegyüttes, amely a fővárosba látogató külföldi turisták egyik célpontja volt.
Sok autóbuszt láttam mindig a környékén, azt hiszem bőven volt benn látnivaló. Sajnos bejutni ide sem sikerült, csak kívülről kóstolgattam. Ennyivel kellett megelégednem. Hát megelégedtem ennyivel!
(Mind a két helyen készítettem fotókat, de a tudományom még nem terjedt ki arra, hogy a blog szövegébe be is tudnám illeszteni. Leírná nekem valaki, hogyan is kell?)
Csodálatos vidéket jártunk be, arra azonban a vendéglátóm idejéből nem telt, hogy a tengerhez is elautózzunk. Talán inkább ereje nem volt hozzá. A pénzt meg egyébként igencsak sajnálta. Csak arra szórta, ami a kedvtelése volt: a lottó, meg a postai úton történő árurendelés. Én azt azóta sem tapasztaltam, hogy egy férfi annyira rabja legyen a vásárlásnak, de nem ám az üzletben. Nem, hanem katalógusból. Ami egy férfi részéről igencsak szép teljesítmény Ott sorakoztak a raktárában a dobozból még ki sem csomagolt kütyük, marhaságok, aminek semmi hasznát nem lehetett venni.
Biztos a csomagszállítóra való várás, az áru átvétele okozott neki valami hatalmas örömöt. Más dolog iránt nem is nagyon tanúsított érdeklődést. Illetve
mégis. Minden nap, ebéd után, elment a helyi „bár”-ba. Ott úgy hívják a kocsmát. A bárban hozzá hasonló ráérő urakkal dominóztak. Igen, véres meccseket vívtak, még bajnokságokat rendeztek abból a játékból, ami nálunk csak a kisgyerekek kedvencei közé tartozik.
meseszövés
2010 március 3. | Szerző: kerekecskedombocska
Ha Mackó Lackó csak keveset ivott, akkor kedve támadt, hogy megmutassa nekem a környéket. Elvitt érdekes, szép helyekre, Ezért hálás vagyok neki ma is.
Azt mondta egy nagy parkban van az a valami, amit meg fog nekem mutatni. Mint kiderült, a park megnevezés nem illett a helyre. Nem park volt, hanem egy gyönyörű hegy, amelyet erdő borított. Na nem esőerőd, hanem „csak” erőd, olyan, amilyet mi itthon is megszoktunk: tölgy, cserfa, fenyők. Felváltva vagy együtt. Kicsit mélyebb árkok, nagyobb emelkedők követték egymást. Jólakatták erre a látványra már kiéhezett szemeimett, orromat, amellyel élveztem az erdő semmivel össze nem keverhető illatát. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy május közepén élhettem át ezt az illat- és színorgiát, akkor talán segítek valamit a képzeletüknek.
De nem ezért a látványért utaztunk kb 1 órát. Mindenki, aki iskolába járt, főleg, ha 8 évnél tovább, olvas újságot, nézi a tv adásait (nem csak a brazil és mexikói szappanoperákat) sok mindent tudhat a történelem eseményeiből. Vagy azt hiszi, hogy tud. Már számtalanszor meggyőződtem a külföldi útjaim során, hogy soha, semmi nem tett rám olyan hatást, mint amikor a „helyszínen” járok. Közben valaki elmeséli, hogy ott, valamikor mi történt. Az számomra maga az időutazás! Mennyi olyan apró eseménybe érzem magam beavatottnak, amiről korábban fogalmam sem volt. Így történt ez most is.
Olyan emlékhelyre volt alkalmam belépni, amelyről soha nem hallottam, nem olvastam, nem tudtam a létezéséről. A meglepetés, de utólag most már azt mondom, a megrendülés elementáris erővel hatott. Ez a hely, amelyet nagyon katonásan, puritán módon alakítottak ki mindazon áldozatok emlékére készült, akik az abban az országban évekig dúlt polgárháború során életüket vesztették. Mindegy, hogy katonák vagy civilek voltak, mindegy melyik oldalon harcoltak. Az emléküket ez a létesítmény őrzi az utókor, a leszármazottak számára. Azért írtam létesítményt, mert nem is tudom minek nevezzem: talán legjobban egy templomra emlékeztet, de az így nagyon semmitmondó lenne. A zsenialitás abban van, hogy ezt a templomot nem építették, hanem kivájták. Kivájták a hegyoldal szikláiban, szikláiból. Kivájták az oltárokat, az oszlopokat, és nem megépítették. A méretek katedrálishoz méltóak. Belül félhomály (biztos azért, hogy használható fényképek ne készüljenek) égnek a gyertyák, minden egyszerű és impozáns.
A dolognak az a pikantériája, hogy ez a kegyhely úgy készült, hogy az a tábornok, aki a polgárháborúban a …a….. nem haladó oldalon állt, rendelte el a kegyhely létesítését. Aztán, halálát követően őt is és feleségét is oda temették. A „gyilkos” együtt az áldozatokkal! Szokatlan, de mégis ez lenne az „elegáns”!
Tessék mondani: el lehetne itthon ilyet képzelni, hogy a kurucok és a labancok, az osztrák és a magyar, a német és az orosz katonák egy szentélyben nyugodjanak? Önök szerint?
meseszövés
2010 március 11. | Szerző: kerekecskedombocska
Az iváson, evésen kívül mást nem is igen csinált. Bár, olyan állapotban, amilyenben ő volt, nem is nagyon lehetett tőle semmit sem elvárni. Mégis, mikor az ismerőseivel skype-pon beszélt, mindig az volt az indító mondata: „Nagyon sok dolgom volt, nem volt időm.”
Az előbb említett konfliktus csak egyszer fordult elő, egyébként jól megvoltunk egymással.
Egyszer, kb este 9 órakor szól nekem, hogy öltözzek át, a fiának ma van a születésnapja, elmegyünk felköszönteni. Csodálkoztam, hogy ezt csak így hirtelen eldöntötte. Nem tudtam, hogy ajándékot vett volna, arra sem emlékszem, hogy említett volna ezt a programot. Gondoltam, nem az én feladatom az aggódás. Kb 1,5 órás utazás után –amely során számolhatatlan alkalommal megsértette a nemzetközi kreszt- érkeztünk meg a főváros szélén lévő lakóparkba, ahol a fia és a családja lakott.
Itt kell elmondanom, hogy abban az országban a lakópark, az tényleg az, aminek hívják. Úgy kell elképzelni, mint egy pici kis városkát. A terület be van kerítve, azon belül játszóterek, üzletek, szórakozóhelyek, és természetesen minden lakáshoz garázs. Csak lestem, a látvány annyira hihetetlen volt. Persze az ilyen helyeken nem ám a gazdag emberek élnek, hanem szakmunkások, hivatalnokok, szóval a nagy-nagy átlag. Hű, de szeretnék én is ilyen átlag lenni, de itthon. Valahogy ez eddig nem jött össze. Majd ezután?
Oldal ajánlása emailben
X