További meseszövés
2010 február 12. | Szerző: kerekecskedombocska
Közölte, hogy igazából neki olyan hölgyre van szüksége, aki fizikailag gondoskodik róla, mert egyedül él. Nem barátnőt vagy feleségnek alkalmas hölgyet keres. Fizetés nincs, lakást és ellátást biztosít. Odafelé kocsival elvisz, visszafelé megveszi a repülőjegyet. Úgy éreztem, hogy ez egy szerződés, hogy mennyire korrekt, azt nem tudtam előre eldönteni, de legalább nem hazudozunk, csúsztatunk. Ezt is kell méltányolni.
Kértem egy kis gondolkodási időt, aztán kimondtam a választ: 1 hónapra elvállalom. Miért? Nincs rá magyarázat! Talán kalandot láttam benne, talán azt, hogy kipróbálom magam, hogyan boldogulok idegenben, távol a megszokott környezetemtől, távol a megszokott munkámtól.
Később aztán profitálni tudtam ebből a kalandból, majd kiderül hogyan.
Elmentem. Függetlenül attól, hogy az előadott történet igazságtartalmáról nem tudtam meggyőződni, hogy lényegében azt sem tudtam hová megyek, ott kik vannak és milyen célból van rám szükség. Azt gondoltam, hogy nem go-go táncost szeretnének belőlem faragni, hogy nem valamelyik belső szervemre van szükségük. Ahhoz nem lennék elég zsenge. (Ismét egy bizonyíték arra, hogy nem mindig előny a fiatalság.) A közeli hozzátartozóim, a barátok azt hitték elment a józan eszem, hogy ilyenre vállalkozom, de engem nem lehetett visszatartani. Menni akartam és kész.
Aki most valami véres krimit szeretne olvasni, az csalódni fog. Úgy jöttem vissza a meghatározott idő elteltével, hogy semmi tragikus vagy baljós esemény nem történt velem. Abszurd viszont annál több, ezeket viszont kifejezetten élveztem.
Már az utazás sem volt eseménytelen. Budapestről, az Őrs vezér térről indultunk kocsival. Akkor még a GPS luxusnak számított, így csak a térképre hagyatkozunk. Illetve inkább én, mert a „főnöknek” már a vezetés is okozott néha gondot. Elindultunk, egyszer csak észreveszem, hogy az M3 kivezető szakaszával párhuzamosan a városból kifelé tartunk, holott nekünk az M1-re kellett volna eljutnunk.
Szép óvatosan, udvariasan terjesztettem elő az útmódosítási javaslatomat, amelyet ma már a „női hang” Újratervezés szavakkal jelent be.
Szerencsére felvetésemet nem minősítette nőies okvetetlenkedésnek, és jó pár km megtétele után, korrigálta a hibát. Az eset engem arra figyelmeztetett, hogy nem csak csendben kell ülnöm az autóban, hanem az útvonalat állandóan kontrollálnom kell a térképen. Ezzel is segítem őt. Mint kiderült, jól tettem.
Meseszövögetés
2010 február 9. | Szerző: kerekecskedombocska
Végre valahára eljött az az idő, amikor randevúra hívtak. Tele voltam izgalommal, szorongással és végtelen kíváncsisággal. Fogalmam nem volt róla, hogyan és mit kell csinálni. Ma is élénken emlékszem az egészre. Nem volt
kellemetlen, de igazából az a randevú nem a férfi-nő kapcsolatáról szólt. Adva volt egy -a története szerint- valaha jobb napokat látott, de akkor anyagilag teljesen leégett pasi, aki külföldről jött vissza, nem tudott lakást bérelni és jobb híján a 80 évesnél idősebb édesanyjához költözött. Persze a mama nyugdíjából éltek egyik napról a másikra.
Egész délután hallgattam a volt feleség akcióiról szóló rémtörténeteket. Magamról, szerencsére, nem kellett mesélnem. Szinte szégyelltem, hogy az én körülményeim meg sem közelítik az ő nyomorúságát. Kedvesen, de újabb randevú meg beszélése nélkül váltunk el. Mit mondjak, nem bántam.
Hónapokkal később egy hölgy elmeséltem nekem, hogy ő is összejött az illetővel, és ugyanazon az útvonalon, ugyanazzal a történettel próbálta őt is meggyőzni a kapcsolatuk ígéretes jövőjéről. Talán akkor sem járt eredménnyel.
Akkor világossá vált, hogy vannak olyan férfiak, akik azon az internetes fórumon nem társat, hanem társbérletet keresnek. Mások szakácsnőt, ápolónőt, lehetőleg egy személyben. Hogy némelyik nő mit keres ott, azt hitelesen talán csak egy férfi tudná elmesélni.
A napokban ismét megláttam az úr fényképét egy társkeresőn. Ezek szerint az eddigi próbálkozásai kudarccal jártak. Phszichológusi diplomamunkát lehetne írni arról a néhány oldalt kitevő bemutatkozásáról, amit ott közzétett. Még mindig az elromlott házassága miatti bánkódás, a volt felesége iránt érzett végtelen bosszú (valószínűleg még mindig szereti) érzése nyilvánul meg a sorokban és a sorok között.
Említésre méltó ismeretség alakult ki viszont egy külföldi úrral, aki kb 3-4 évvel volt idősebb tőlem. Nevezzük őt: Mackó Lackónak. A magáról leírtak szerint egy EU tagállamban él, valamikor 1970 környékén hagyta el fiatalon az országot. Ide-oda vetődött, végül megismerkedett egy külföldi hölggyel, összeházasodtak, és abban az országban települtek le, ahonnan bejelentkezett a társkeresőbe. Leírta, hogy nagyon szép, egészséges helyen lakik, saját házában. Nem akar hazatelepülni, de szívesen beengedné szíve hölgyét a kis palotájába.
Levelezni kezdtünk, aztán már egyszer csak azt írta, hogy itthon van, találkozzunk. Elmentem, de amikor megláttam, belém fagyott a szó. Kiderült, hogy erősen mozgáskorlátozott férfi, akinek néhány gyalogos lépést sem egyszerű megtenni. Gyakorlatilag az autójával képes csak járni. Persze ez számára annyira lényegtelen információ volt, hogy az internetes bemutatkozásában erre egy szóval sem utalt.
Meseszövés
2010 február 8. | Szerző: kerekecskedombocska
Időközben a fiatalabb gyerekem is elköltözött otthonról, hogy kipróbálja, anyai segítség nélkül meg tud-e birkózni a hétköznapokkal. Az azóta eltelt idő bizonyította: meg tudott birkózni. Jó edzőjük voltam a gyerekeimnek, még ha nem is a sportban nyújtanak jó teljesítmény, hanem az élet nevű küzdősportban.
Ott érmeket nem osztanak, csak fájdalmakat, kínlódást a rosszul teljesítőknek.
Egy reggel felébredtem, és azt kérdeztem magamtól: Na, most mi a búbánatos fenét fogok kezdeni az életemmel? Milyen élet lesz az, hogy a munkámban jelentkező mindennapi feladatokon kívül semmi értelmesre nem várhatok? Élet lesz az egyáltalán?
Tudtam, az érzelmek, a valakihez való kötődés hiánya kikezdi a lelkemet. Hosszú évek óta éltem egy férfihoz fűződő kölcsönös, kiegyensúlyozott kapcsolat hiányában. Napról-napja fokozódott bennem a hiány állapot megszüntetésének sürgető igénye. De igazából semmit nem tettem a megteremtése érdekében. A férjemtől nem remélhettem, nem is akartam. Akkor honnan lesz?
Megszületett az elképzelés: internetes társkeresés. Ez akkor még igencsak gyerekcipőben járt. Mindenki, kimondva-kimondatlanul azt gondolta, ez a fiatalok joga, ez az ő fórumuk. Persze nem kellett nagydobra verni, hogy megpróbálkozom vele.
Megpróbáltam. A dolog egyszerűnek tűnt, de aztán kiderült, egyáltalán nem az.
Mindjárt a regisztrációval kezdődtek a gondok: mi az a saját profil, mit adjon ki az ember magáról, azokban szigorúan ragaszkodjon a valósághoz, vagy csúsztathat-e egy kicsit? Legyen-e fényképe? Ha igen, akkor milyen? Illik-e, hogy a nő szólítsa le a férfit? Ha egy férfi kezdeményez, megírjam-e neki, hogy a róla megismert adatok alapján nálam nem rúghat labdába? És így tovább. Csupa olyan kérdés, amelyre ma már álmomból felébresztve tudnék választ adni, de akkor? Újabb és újabb akadályok, alagutak, amelyeknél nem tudtam mikor jön ki a vonat, ami aztán elgázol. Nem tudtam senkit megkérdezni, nem sokan adták erre a fejüket. Aki megtette, az pedig hallgatott róla, mintha valami titkos társaság kivette volna tőle az esküt.
Csináltam, ahogy a logikám, az ösztöneim diktálták. Sok-sok leszólítás, hol én másokat, hol mások engem. Látszólag eredménytelenül. Azért a gyakorlat itt is meghozza a gyümölcsét. Kezdtem ráérezni, milyen stílus szükséges ehhez a műfajhoz. Meg aztán azt is, hogy ne éljem meg kudarcként, ha valaki szó nélkül lelép. Nem válaszol, hallgat. Megtanultam, hogyan kell olvasni a másik ember levelének sorai között. Olvastam blogokat, amiben aztán kitárulkoztak az emberek, és elárultak magukról olyant, aminek az ellenkezőjét írták a bemutatkozásukban. Nem volt hiábavaló időszak. Sokat megtudtam a szexéhes magatartásról, a butaságról, az önértékelés zavarairól.
2010 február 6. | Szerző: kerekecskedombocska
– 2 –
Pár hónap volt hátra, hogy a családom előtt meggyújtsam a születésnapi tortán lévő, számjegyeket formázó két db gyertyát. Már a puszta gondolatára is rossz érzés fogott el. Az egyik a
Megéltem, átéltem a szülinapomat. Letargiámat az sem enyhítette, hogy decemberben 60 szál tulipán díszelgett a vázában. Jobban örültem volna, ha másnak adjuk, nem én kapom.
A letargia elhatalmasodására más okom is volt: házasságban éltem. Ez önmagában még nem volna baj, az viszont igen, hogy rossz, mit rossz, kifejezetten pocsék, lehetetlen házasságban. Egyetlen dolog enyhítette a minősíthetetlen helyzetet: nem veszekedtünk, pontosabban: nem szóltunk egymáshoz. Olyan rideg, hideg volt a légkör a házban, hogy a szó menetközben a szánkba fagyott, amit még fel is kellett a szánkba melengetni, hogy le tudjuk nyelni. Mind a ketten sokat megtettünk azért, hogy idejussunk. Tudtuk, de a megbeszélésre vonatkozó kísérleteim sorra kudarcba fulladtak. Utólag úgy látom, én sem voltam bátor, sőt kifejezetten gyávának nevezhetem magamat a végleges megoldás halasztgatásáért. A férjemnek akkor már évek óta kapcsolata volt, de az illető nem akarta őt felvállalni, meghagyta őt nekem. Ebből is látszik, mennyire utálhatott, mármint a csaj.
A születésnapom után, a december nálunk egyébként is születésnapokkal megszórt időszak, az ünnepek elterelték a gondolataimat a régóta megoldatlan lelki bajaimról. Éreztem, hogy a férjemmel kialakult „édeshármas” nemkívánatos állapot. Arra is rájöttem –a nagyobb gyermekem korábban figyelmeztetett erre- nem várhatom a kezdő lépést a férjemtől. Ha változtatni akarok, akkor nekem kell cselekedni. Igen, de mit kell tennem? És honnan tudom meg, hogy mikor? Hogyan ugorjak bele egy mélységes szakadékba , az év legsötétebb éjszakáján, a legsötétebb órában? Lehet, hogy megütöm magam? Az elszenvedett sérülés aztán maradandó lesz, és soha többet nem akarok ilyet megtenni? Ezek a kérdések folyamatosan gyötörtek, de a válaszokat csak vártam. Azt hittem, én naiv lélek, hogy azokat majd valaki bedobja a postaládába, vagy bemondja az üzenetrögzítőmre. Nem tudtam, hogy akkor már vajúdtam, és a válaszokat később világra hozom én magam és magamnak.
meseszövés
2010 február 5. | Szerző: kerekecskedombocska
Nyilas vagyok. No, nem a nácival egyenlő nyilasra kell gondolni, hanem a csillagjegyre. Márpedig a Nyilas az bizony kíváncsi, kalandvágyó, életigenlő, örök optimista. Szerencsére, mondom, mert én aztán ráteszek néhány lapáttal ezekre a tulajdonságokra. Főleg a kalandvágyásom kiélésével okoztam már a családom néhány tagjának infarktus-közeli állapotot, de ők tudják, hogy nem csak kalandra éhes, hanem makacs is vagyok. Ha a kaland lehetőségét megszimatolom, és meghallom a belső hangot, „most neked menned kell” . akkor úgy sem tudnak megállítani. Mentem, megjöttem. Okosabban és gazdagabban, mint ahogy elmentem. Mármint a tapasztalatok, élmények tettek okosabbá, gazdagabbá. Tanulni nem csak a más kárán lehet, hanem a magunk boldogságos tapasztalataiból is.
Nem vagyok író, bár nagyon sokat és sokféle műfajban olvasok. Mindenevő vagyok zsenge ifjúságom óta, már ami a betűfalást illeti. Most csak mesélni szeretnék azoknak akik halált-megvető bátorsággal fogtak bele ennek a naplószerű írásnak az olvasásába. Mesélni, mert bízom abban, hogy mesét olvasni, hallgatni jó.
Lépjünk csak be a mesék birodalmába, ha már valaki kinyitotta nekünk a kaput!
Kezdjük a kályhánál!
2010 február 4. | Szerző: kerekecskedombocska
Öregszik a társadalom. Ez az ezt kutató szakemberek megállapítása. Sokan úgy értelmezik –főleg aki még fiatalnak vallja magát- hogy ez baj. Önmagában ez se nem jó, se nem rossz. Mindenki szeretne sokáig élni, de senki nem akar megöregedni, hallottam a közelmúltban a bölcs mondást. Maximálisan egyetértek vele. Ha a génjeimben magammal hordom a hosszú élet lehetőségét, nem leszek olyan szamár, hogy kihagyom. Ha még sokáig akarok élni, akkor egyáltalán nem mindegy, milyen minőségűt alakítok ki magamnak. Mert nem a sors veri vagy jutalmazza az embert, a sors keze az bizony a mi testünkhöz van nőve. Tetszik-e vagy sem, attól ez még tény marad.
Igen, a koromat tekintve öregnek is lehetne nevezni, nő létemre a legszebb férfikoron is túl vagyok. Örömömre és mások szerencséjére nem szenvedek olyan nyavalyákban, amelyek testemet vagy lelkemet megnyomorítanák. Ésszerű határok között sok mindent megteszek azért, hogy így is maradjon minél tovább. Örülnék, ha elhinnék, hosszabb életkort megélni, egyben azt is jelenti, hogy újabb lehetőségeket adunk magunknak a szép, tartalmas és ebben a korban már igen gyorsan pergő napokra. Aminek egymás utáni sora az életünket teszi ki. Soha nem késő elkezdeni a változtatást, van esély, hiszen mindenki tudja: „A remény hal megy utoljára”.
A kezdet
2010 február 3. | Szerző: kerekecskedombocska
Na, itt és most elvesztettem az ártatlanságomat. Blog-virgin már nem vagyok és nem leszek. Kinyitottam a lelkem kapuját. Sokan besétálhatnak. Lesznek, akik össze-vissza fogják taposni. Bízom benne, hogy olyanok is lesznek, akik megsímogatáják. Ismeritek: amibe nem gebedünk bele, az megesrősít! Ennek reményében kezdek bele. Remélem nem kell megbánnom!
mese-mese mátka
2010 február 14. | Szerző: kerekecskedombocska
. Az indok az volt, hogy ott nem kell autópálya-használati díjat fizetni. Ajaj, gondoltam magamban, itt a pénzkiadást százszor megfontolják. Kb 2000 km-t utaztunk, nem emlékszem, hogy büfébe vagy étterembe betértünk volna. Igen drága- szólt a miért kérdésre a válasz.
Mielőtt egy nagyobb fővárost elértünk volna, addigra már késő éjszaka volt. A motelben való megszállás gondolata fel sem vetődött Mackó Lackóban Felesleges-kérdés elintézve. Jól van, aludjunk a kocsiban, ő elől, én hátul. Mármint a hátsó ülésen, nem a csomagtartóban, hiszen az tele volt mindenféle csomaggal. Ő a mozgáskorlátozottsága miatt talán lefeküdni sem tudott volna akármilyen ágyban, mint ahogy az később kiderült.
Ilyen ideális körülmények között szundiztunk kb 4 órát, aztán ébredezni kezdtem. Ő már túl volt ezen, kérdeztem tőle, hogy aludt. Azt felelte: Nehezen tudtam elaludni, ezért ittam egy kis konyakot, az aztán segített. Hát mit mondjak: csak reménykedni tudtam, hogy tényleg „kis” mennyiség volt. Kiderült, hogy abban az országban vezetés előtt nem tilos az alkoholfogyasztás. De azért annyit, amennyit ő magába döntött, általában az éjszakák folyamán, büntetlenül még 5 ember sem ihatott volna meg.
Másnap aztán egész nap kocsikáztunk. Már erősen beesteledett, amikor a célpont közelébe értünk. Nagyon szép településeken mentünk keresztül, olyanok voltak mint a mesekönyvek illusztrációi. Minden kivilágítva, az üzletek kirakataiban szép és rengeteg áru, a kávézók teraszán vendégek élvezték a kellemes estét.
Ámulok és bámulok, amíg nézem az elhaladó képeket, hallom, hogy eltévedtünk. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, aggódni azért elkezdtem. Kérdezem, hogy milyen települést keresünk, hátha meglátom az útjelző táblán. Képzeld el, kedves olvasó: nem tudta megmondani, hol lakik.
Egyre csak szidta a szembe jövő forgalmat, hogy elvakítják, hogy miért vannak ennyien az úton. A variációkat felváltva emlegette. Kezdtem pánikba esni, de ennek nem adtam jelét, nehogy még jobban összezavarodjon. Gondoltam elfáradt a hosszú ideig tartó vezetésben. Azt nem tudtam, de gyanakodtam, hogy egy-egy korty konyak azért csak fogyott az üvegéből.
Csend telepedett közénk, aztán egyszerre csak alánk kúszott a hazavezető út. Már régen örültem ennyire egy aszfaltozott csíknak.
Bekanyarodtunk a hegyre vezető útra, aztán nem sok idő múlva megálltunk egy dombtetőn lévő ház előtt. Hazaértünk. Mert most egy darabig nekem is ez lesz az otthonom, amiről még fogalmam sem volt, mit tartogat a számomra.
Teljesen sötét volt, a házban nem is néztem körül, mert elfáradtam. Megkerestem a fürdőszobát, lezuhanyoztam és lefeküdtem a hálószobaként megjelölt kicsi, de nem nyomasztó félszobában
Oldal ajánlása emailben
X