Meseszövés

2010 február 8. | Szerző: kerekecskedombocska |

Időközben a fiatalabb gyerekem is elköltözött otthonról, hogy kipróbálja, anyai segítség nélkül meg tud-e birkózni a hétköznapokkal. Az azóta eltelt idő bizonyította: meg tudott birkózni. Jó edzőjük voltam a gyerekeimnek, még ha nem is a sportban nyújtanak jó teljesítmény, hanem az élet nevű küzdősportban.

 

 

Ott érmeket nem osztanak, csak fájdalmakat, kínlódást a rosszul teljesítőknek.

 

Egy reggel felébredtem, és azt kérdeztem magamtól: Na, most mi a búbánatos fenét fogok kezdeni az életemmel? Milyen élet lesz az, hogy a munkámban jelentkező mindennapi feladatokon kívül semmi értelmesre nem várhatok? Élet lesz az egyáltalán?

 

Tudtam, az érzelmek, a valakihez való kötődés hiánya kikezdi a lelkemet. Hosszú évek óta éltem egy férfihoz fűződő  kölcsönös, kiegyensúlyozott kapcsolat hiányában. Napról-napja fokozódott bennem a hiány állapot megszüntetésének sürgető igénye. De igazából semmit nem tettem a megteremtése érdekében. A férjemtől nem remélhettem, nem is akartam. Akkor honnan lesz?

Megszületett az elképzelés: internetes társkeresés. Ez akkor még igencsak gyerekcipőben járt. Mindenki, kimondva-kimondatlanul azt gondolta, ez a fiatalok joga, ez az ő fórumuk.   Persze nem kellett nagydobra verni, hogy megpróbálkozom vele.

Megpróbáltam. A dolog egyszerűnek tűnt, de aztán kiderült, egyáltalán nem az.

Mindjárt a regisztrációval kezdődtek a gondok: mi az a saját profil, mit adjon ki az ember   magáról, azokban szigorúan ragaszkodjon a valósághoz, vagy csúsztathat-e egy kicsit?  Legyen-e fényképe? Ha igen, akkor milyen? Illik-e, hogy a nő szólítsa le a férfit? Ha egy férfi kezdeményez, megírjam-e neki, hogy a róla megismert adatok alapján nálam nem rúghat labdába? És így tovább. Csupa olyan kérdés, amelyre ma már álmomból felébresztve tudnék választ adni, de akkor? Újabb és újabb akadályok, alagutak, amelyeknél nem tudtam mikor jön ki a vonat, ami aztán elgázol. Nem tudtam senkit megkérdezni, nem sokan adták erre a fejüket. Aki megtette, az pedig hallgatott róla, mintha valami titkos társaság kivette volna tőle az esküt.

 

Csináltam, ahogy a logikám, az ösztöneim diktálták. Sok-sok leszólítás, hol én másokat, hol mások engem. Látszólag eredménytelenül. Azért a gyakorlat  itt is meghozza a gyümölcsét. Kezdtem ráérezni, milyen stílus szükséges ehhez a műfajhoz. Meg aztán azt is, hogy ne éljem meg kudarcként, ha valaki szó nélkül lelép. Nem válaszol, hallgat. Megtanultam, hogyan kell olvasni a másik ember levelének sorai között. Olvastam blogokat, amiben aztán kitárulkoztak az emberek, és elárultak magukról olyant, aminek az ellenkezőjét írták a bemutatkozásukban. Nem volt hiábavaló időszak. Sokat megtudtam a szexéhes magatartásról, a butaságról, az önértékelés zavarairól.