2010 február 6. | Szerző: kerekecskedombocska |

 

–  2  –

Pár hónap volt hátra, hogy a családom előtt meggyújtsam a születésnapi tortán lévő, számjegyeket formázó két db gyertyát. Már a puszta gondolatára is rossz érzés fogott el. Az egyik a 0, a másik a 6 szám. 06-nak persze csak a nagyon súlyos alkoholmérgezésben szenvedő ember rakná össze. Értelmes számként csak a 60  értékelhető. Hogy én hogy utáltam ezt a számot, már előre. Próbáltam hangosan kimondani, de mintha békák gurultak volna ki a számon.

Megéltem, átéltem a szülinapomat. Letargiámat az sem enyhítette, hogy decemberben 60 szál tulipán díszelgett a vázában. Jobban örültem volna, ha másnak adjuk, nem én kapom.

 

A letargia elhatalmasodására más okom is volt: házasságban éltem. Ez önmagában még nem volna baj, az viszont igen, hogy rossz, mit rossz, kifejezetten pocsék, lehetetlen házasságban. Egyetlen dolog enyhítette a minősíthetetlen helyzetet: nem veszekedtünk, pontosabban: nem szóltunk egymáshoz. Olyan rideg, hideg volt a légkör a házban, hogy a szó menetközben a szánkba fagyott, amit még fel is kellett a szánkba melengetni, hogy le tudjuk nyelni. Mind a ketten sokat megtettünk azért, hogy idejussunk. Tudtuk, de a megbeszélésre vonatkozó kísérleteim sorra kudarcba fulladtak. Utólag úgy látom, én sem voltam bátor, sőt kifejezetten gyávának nevezhetem magamat a végleges megoldás halasztgatásáért.  A férjemnek akkor már évek óta kapcsolata volt, de az illető nem akarta őt felvállalni, meghagyta őt nekem. Ebből is látszik, mennyire utálhatott, mármint a csaj.

 

A születésnapom után, a december nálunk egyébként is születésnapokkal megszórt időszak, az ünnepek elterelték a gondolataimat a régóta megoldatlan lelki bajaimról. Éreztem, hogy a férjemmel kialakult „édeshármas” nemkívánatos állapot. Arra is rájöttem –a nagyobb gyermekem korábban figyelmeztetett erre- nem várhatom a kezdő lépést a férjemtől. Ha változtatni akarok, akkor nekem kell cselekedni. Igen, de mit kell tennem? És honnan tudom meg, hogy mikor? Hogyan ugorjak bele egy mélységes szakadékba ,  az év legsötétebb éjszakáján, a legsötétebb órában? Lehet, hogy megütöm magam? Az elszenvedett sérülés aztán maradandó lesz, és soha többet nem akarok ilyet megtenni?  Ezek a kérdések folyamatosan gyötörtek, de a válaszokat csak vártam. Azt hittem, én naiv lélek, hogy azokat majd valaki bedobja a postaládába, vagy bemondja az üzenetrögzítőmre. Nem tudtam, hogy akkor már vajúdtam, és a válaszokat később világra hozom én magam és magamnak.