folytatás
2010 február 25. | Szerző: kerekecskedombocska
Teljesítettem a feladatot, elindultunk bevásárolni. Kiderült, hogy ez egy pici település. Igazából a fővárosból vásároltak itt telkeket, és arra aztán építettek különböző nagyságú. értékű nyaralókat. Lassan a fővárosiak többen lettek, mint az őslakosok. Az én emberem eredetileg üdülőnek építette az itt lévő ingatlant, és amikor a házassági közös vagyonon osztoztak, akkor ő kapta meg ezt az ingatlant.
Nem tudtam hány éve váltak el, de a lakás, és főleg az udvar olyan elhanyagolt képet mutatott, amely az emberben csak a szomorúság és az elmúlás képzetét idézte fel.
Sejtettem, hogy én itt nem leszek képes nagy változtatást elérni, főleg úgy, hogy erre a tulajdonosnak nem is volt igénye.
Hát elmentünk a legközelebbi nagyobb városba bevásárolni. Nem volt nagyon meleg, de kocsiban úgy éreztem, hogy valami elviselhetetlen bűz facsarja az orromat. Valami édeskés, de nagyon ismeretlen bűz, amit szinte tapintani
lehetett. Nem mertem megemlíteni, inkább lehúztam az ablakot. Szenvedtem. Este aztán megtudtam az okát. Mackó Lackó 3 hét alatt, amíg Magyarországon volt, egyetlen egyszer nem zuhanyozott, nem fürdött, éppen csak a kezét mosta meg. Természetesen a ruhacsere is a luxus kategóriájába tartozott, így az sem történt meg. Elképzelni nem lehet, hogy ez milyen illatorgiát okozott körülötte.
Gondoltam, ha már ilyen messzire eljöttem, akkor tökéletesen fogom játszani a szerepet, a házvezetőnő szerepét, hiszen azt vállaltam el. Rávettem, hogy zuhanyozzon le, kerestem tiszta fehérneműt, találni viszont nem volt könnyű.
Úgy volt, mint a hajléktalan, közelharcot kellett vele vívnom, hogy tisztálkodjon. Ez főleg akkor volt lehetetlen, ha kellően elkábította magát a konyak és a sör összeállítással. Márpedig ezt minden éjjel megtette, mint az néhány nap múlva kiderült számomra. Közben egyfolytában panaszkodott, hogy nem tud aludni.
Egyik alkalommal jöttünk autóval haza az egyébként igen szép látványt nyújtó dombok, legelők között, amikor észrevettem, hogy velünk szemben, az egyébként nem széles úton halad egy másik autó, mi pedig lassan, de biztosan megyünk át az ő sávjába. Kiáltottam egyet, Mackó Lackó elkapta a volánt. Kiderült, hogy az addig elfogyasztott alkoholtól vezetés közben elalélt.
Hát, a szívem a hirtelen szívhalál jeleit produkálta egy pár mp-ig.
Onnantól kezdve meggondoltam, mikor menjünk valahová. De hát kocsi nélkül sehova sem jutottam el, tömegközlekedés lényegében nem volt. Így hát maradtam a faluban. Egyszer még a közeli erdőbe is elmentem egyedül és gyalog, de erősen behatárolt volt az így számításba jöhető hely.
Igazolás a hiányzásomról
2010 február 23. | Szerző: kerekecskedombocska
Tisztelt Ismeretlen Olvasó!
Nagyon szomorú vagyok: 3 napig nem tudtam elérni a blogomat. Nemhogy írni nem tudtam, tovább szőve a mese fonalát, de a korábban megjelent szöveget sem tudtam olvasni. Tudom, nem kell összeesküvés elméletre gondolni. Semmi okom arra, hogy szándékosságot feltételezzek ebben. Nem menne az nekem. A baj csak ott van, az az én első reakcióm, hogy én nem jól csinálok valamit. Több napig próbáltam ezzel a tudattal élni. Sikerült, túléltem! Csupa napfény és kacagás újra minden percem. Nem vagyok lúzer, a technika valamely pici kis része fölrakta magára a pici kis ördögszarvakat, ördögpatákat, ördögfarkat, és már ördögként viselkedhetett. Meg is tette! De kiderült: megy ez nekem.
Holnap, ha a pici piros nyelvú ördög is engedi, visszjövök a korábbi mese folytatásával!
meseszövés
2010 február 17. | Szerző: kerekecskedombocska
Másnap, amikor körülnéztem, egy asszony törődését régóta nélkülöző ház látványa tárult elém. Volt benne egy elég nagy konyha, átadó ablakkal az étkező-nappaliba. Viszonylag nagy helyiség volt, a beosztása nem hagyott kívánnivalót maga után. Ezen kívül volt egy fürdőszoba, külön WC, és négy félszoba. Ebből egyet kamrának, egyet meg raktárnak használt a tulajdonos. Az egyik félszobában lakott ő, az utolsót én kaptam. Ez az egész, az ottani fogalmak szerint 4 hálószobás háznak számított. A képet az alagsorral kell kiegészíteni, ahol a garázs volt, ebből aztán mindenfajta gazdasági rendeltetésű apróbb helyiség nyílt. Később ajánlatként elhangzott, hogy ha ott maradok, akkor megkaphatom az alagsornak ezt a részét. Hát mit is mondjak, nem a meghatottságtól mosolyogtam. Talán azt kellene leírnom: gúnyos kacajra fakadtam, de kissé távolabb attól, aki ezt az nagyvonalú jövőképet elém tárta.
De térjünk vissza a megérkezésünket követő napra:
Azt a feladatot kaptam, hogy írjam össze, mit kell az üzletben vásárolni, mivel Mackó Lackó a visszautazását megelőzően 3 hetet Magyarországon töltött, és szükség volt friss élelmiszerekre. Ahhoz, hogy tudjam mi kell, tudnom kellett mi van. Benéztem a hűtőbe, a kamrába. Hihetetlen, mit találtam ott. Penészes ételmaradékot, katyvaszt, megrohadt gyümölcsöt, zöldséget, mocskot, bűzt. Ja, és a raktárban rengeteg konzervet, száraz tésztát, krumplit, lekvárokat. Na meg jó néhány üveg konyakot, dobozos sört. Annyi volt az egyszemélyes háztartásban felhalmozva, hogy a londoni bombázás alatt egy egész pince lakóinak több napra elég lett volna.
Megkérdeztem, miért van erre szükség. Azt a választ kaptam: a különböző áruházakban különböző kedvezményekkel értékesítenek nagyobb tételekben. Ilyenkor be kell vásárolni, majd jó lesz az ínségesebb időkben. Mikor lesz ínséges idő? tolult fel bennem a kérdés. Bármikor lehet- kaptam meg a szükséges tájékoztatást
mese-mese mátka
2010 február 14. | Szerző: kerekecskedombocska
. Az indok az volt, hogy ott nem kell autópálya-használati díjat fizetni. Ajaj, gondoltam magamban, itt a pénzkiadást százszor megfontolják. Kb 2000 km-t utaztunk, nem emlékszem, hogy büfébe vagy étterembe betértünk volna. Igen drága- szólt a miért kérdésre a válasz.
Mielőtt egy nagyobb fővárost elértünk volna, addigra már késő éjszaka volt. A motelben való megszállás gondolata fel sem vetődött Mackó Lackóban Felesleges-kérdés elintézve. Jól van, aludjunk a kocsiban, ő elől, én hátul. Mármint a hátsó ülésen, nem a csomagtartóban, hiszen az tele volt mindenféle csomaggal. Ő a mozgáskorlátozottsága miatt talán lefeküdni sem tudott volna akármilyen ágyban, mint ahogy az később kiderült.
Ilyen ideális körülmények között szundiztunk kb 4 órát, aztán ébredezni kezdtem. Ő már túl volt ezen, kérdeztem tőle, hogy aludt. Azt felelte: Nehezen tudtam elaludni, ezért ittam egy kis konyakot, az aztán segített. Hát mit mondjak: csak reménykedni tudtam, hogy tényleg „kis” mennyiség volt. Kiderült, hogy abban az országban vezetés előtt nem tilos az alkoholfogyasztás. De azért annyit, amennyit ő magába döntött, általában az éjszakák folyamán, büntetlenül még 5 ember sem ihatott volna meg.
Másnap aztán egész nap kocsikáztunk. Már erősen beesteledett, amikor a célpont közelébe értünk. Nagyon szép településeken mentünk keresztül, olyanok voltak mint a mesekönyvek illusztrációi. Minden kivilágítva, az üzletek kirakataiban szép és rengeteg áru, a kávézók teraszán vendégek élvezték a kellemes estét.
Ámulok és bámulok, amíg nézem az elhaladó képeket, hallom, hogy eltévedtünk. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, aggódni azért elkezdtem. Kérdezem, hogy milyen települést keresünk, hátha meglátom az útjelző táblán. Képzeld el, kedves olvasó: nem tudta megmondani, hol lakik.
Egyre csak szidta a szembe jövő forgalmat, hogy elvakítják, hogy miért vannak ennyien az úton. A variációkat felváltva emlegette. Kezdtem pánikba esni, de ennek nem adtam jelét, nehogy még jobban összezavarodjon. Gondoltam elfáradt a hosszú ideig tartó vezetésben. Azt nem tudtam, de gyanakodtam, hogy egy-egy korty konyak azért csak fogyott az üvegéből.
Csend telepedett közénk, aztán egyszerre csak alánk kúszott a hazavezető út. Már régen örültem ennyire egy aszfaltozott csíknak.
Bekanyarodtunk a hegyre vezető útra, aztán nem sok idő múlva megálltunk egy dombtetőn lévő ház előtt. Hazaértünk. Mert most egy darabig nekem is ez lesz az otthonom, amiről még fogalmam sem volt, mit tartogat a számomra.
Teljesen sötét volt, a házban nem is néztem körül, mert elfáradtam. Megkerestem a fürdőszobát, lezuhanyoztam és lefeküdtem a hálószobaként megjelölt kicsi, de nem nyomasztó félszobában
További meseszövés
2010 február 12. | Szerző: kerekecskedombocska
Közölte, hogy igazából neki olyan hölgyre van szüksége, aki fizikailag gondoskodik róla, mert egyedül él. Nem barátnőt vagy feleségnek alkalmas hölgyet keres. Fizetés nincs, lakást és ellátást biztosít. Odafelé kocsival elvisz, visszafelé megveszi a repülőjegyet. Úgy éreztem, hogy ez egy szerződés, hogy mennyire korrekt, azt nem tudtam előre eldönteni, de legalább nem hazudozunk, csúsztatunk. Ezt is kell méltányolni.
Kértem egy kis gondolkodási időt, aztán kimondtam a választ: 1 hónapra elvállalom. Miért? Nincs rá magyarázat! Talán kalandot láttam benne, talán azt, hogy kipróbálom magam, hogyan boldogulok idegenben, távol a megszokott környezetemtől, távol a megszokott munkámtól.
Később aztán profitálni tudtam ebből a kalandból, majd kiderül hogyan.
Elmentem. Függetlenül attól, hogy az előadott történet igazságtartalmáról nem tudtam meggyőződni, hogy lényegében azt sem tudtam hová megyek, ott kik vannak és milyen célból van rám szükség. Azt gondoltam, hogy nem go-go táncost szeretnének belőlem faragni, hogy nem valamelyik belső szervemre van szükségük. Ahhoz nem lennék elég zsenge. (Ismét egy bizonyíték arra, hogy nem mindig előny a fiatalság.) A közeli hozzátartozóim, a barátok azt hitték elment a józan eszem, hogy ilyenre vállalkozom, de engem nem lehetett visszatartani. Menni akartam és kész.
Aki most valami véres krimit szeretne olvasni, az csalódni fog. Úgy jöttem vissza a meghatározott idő elteltével, hogy semmi tragikus vagy baljós esemény nem történt velem. Abszurd viszont annál több, ezeket viszont kifejezetten élveztem.
Már az utazás sem volt eseménytelen. Budapestről, az Őrs vezér térről indultunk kocsival. Akkor még a GPS luxusnak számított, így csak a térképre hagyatkozunk. Illetve inkább én, mert a „főnöknek” már a vezetés is okozott néha gondot. Elindultunk, egyszer csak észreveszem, hogy az M3 kivezető szakaszával párhuzamosan a városból kifelé tartunk, holott nekünk az M1-re kellett volna eljutnunk.
Szép óvatosan, udvariasan terjesztettem elő az útmódosítási javaslatomat, amelyet ma már a „női hang” Újratervezés szavakkal jelent be.
Szerencsére felvetésemet nem minősítette nőies okvetetlenkedésnek, és jó pár km megtétele után, korrigálta a hibát. Az eset engem arra figyelmeztetett, hogy nem csak csendben kell ülnöm az autóban, hanem az útvonalat állandóan kontrollálnom kell a térképen. Ezzel is segítem őt. Mint kiderült, jól tettem.
Meseszövögetés
2010 február 9. | Szerző: kerekecskedombocska
Végre valahára eljött az az idő, amikor randevúra hívtak. Tele voltam izgalommal, szorongással és végtelen kíváncsisággal. Fogalmam nem volt róla, hogyan és mit kell csinálni. Ma is élénken emlékszem az egészre. Nem volt
kellemetlen, de igazából az a randevú nem a férfi-nő kapcsolatáról szólt. Adva volt egy -a története szerint- valaha jobb napokat látott, de akkor anyagilag teljesen leégett pasi, aki külföldről jött vissza, nem tudott lakást bérelni és jobb híján a 80 évesnél idősebb édesanyjához költözött. Persze a mama nyugdíjából éltek egyik napról a másikra.
Egész délután hallgattam a volt feleség akcióiról szóló rémtörténeteket. Magamról, szerencsére, nem kellett mesélnem. Szinte szégyelltem, hogy az én körülményeim meg sem közelítik az ő nyomorúságát. Kedvesen, de újabb randevú meg beszélése nélkül váltunk el. Mit mondjak, nem bántam.
Hónapokkal később egy hölgy elmeséltem nekem, hogy ő is összejött az illetővel, és ugyanazon az útvonalon, ugyanazzal a történettel próbálta őt is meggyőzni a kapcsolatuk ígéretes jövőjéről. Talán akkor sem járt eredménnyel.
Akkor világossá vált, hogy vannak olyan férfiak, akik azon az internetes fórumon nem társat, hanem társbérletet keresnek. Mások szakácsnőt, ápolónőt, lehetőleg egy személyben. Hogy némelyik nő mit keres ott, azt hitelesen talán csak egy férfi tudná elmesélni.
A napokban ismét megláttam az úr fényképét egy társkeresőn. Ezek szerint az eddigi próbálkozásai kudarccal jártak. Phszichológusi diplomamunkát lehetne írni arról a néhány oldalt kitevő bemutatkozásáról, amit ott közzétett. Még mindig az elromlott házassága miatti bánkódás, a volt felesége iránt érzett végtelen bosszú (valószínűleg még mindig szereti) érzése nyilvánul meg a sorokban és a sorok között.
Említésre méltó ismeretség alakult ki viszont egy külföldi úrral, aki kb 3-4 évvel volt idősebb tőlem. Nevezzük őt: Mackó Lackónak. A magáról leírtak szerint egy EU tagállamban él, valamikor 1970 környékén hagyta el fiatalon az országot. Ide-oda vetődött, végül megismerkedett egy külföldi hölggyel, összeházasodtak, és abban az országban települtek le, ahonnan bejelentkezett a társkeresőbe. Leírta, hogy nagyon szép, egészséges helyen lakik, saját házában. Nem akar hazatelepülni, de szívesen beengedné szíve hölgyét a kis palotájába.
Levelezni kezdtünk, aztán már egyszer csak azt írta, hogy itthon van, találkozzunk. Elmentem, de amikor megláttam, belém fagyott a szó. Kiderült, hogy erősen mozgáskorlátozott férfi, akinek néhány gyalogos lépést sem egyszerű megtenni. Gyakorlatilag az autójával képes csak járni. Persze ez számára annyira lényegtelen információ volt, hogy az internetes bemutatkozásában erre egy szóval sem utalt.
Meseszövés
2010 február 8. | Szerző: kerekecskedombocska
Időközben a fiatalabb gyerekem is elköltözött otthonról, hogy kipróbálja, anyai segítség nélkül meg tud-e birkózni a hétköznapokkal. Az azóta eltelt idő bizonyította: meg tudott birkózni. Jó edzőjük voltam a gyerekeimnek, még ha nem is a sportban nyújtanak jó teljesítmény, hanem az élet nevű küzdősportban.
Ott érmeket nem osztanak, csak fájdalmakat, kínlódást a rosszul teljesítőknek.
Egy reggel felébredtem, és azt kérdeztem magamtól: Na, most mi a búbánatos fenét fogok kezdeni az életemmel? Milyen élet lesz az, hogy a munkámban jelentkező mindennapi feladatokon kívül semmi értelmesre nem várhatok? Élet lesz az egyáltalán?
Tudtam, az érzelmek, a valakihez való kötődés hiánya kikezdi a lelkemet. Hosszú évek óta éltem egy férfihoz fűződő kölcsönös, kiegyensúlyozott kapcsolat hiányában. Napról-napja fokozódott bennem a hiány állapot megszüntetésének sürgető igénye. De igazából semmit nem tettem a megteremtése érdekében. A férjemtől nem remélhettem, nem is akartam. Akkor honnan lesz?
Megszületett az elképzelés: internetes társkeresés. Ez akkor még igencsak gyerekcipőben járt. Mindenki, kimondva-kimondatlanul azt gondolta, ez a fiatalok joga, ez az ő fórumuk. Persze nem kellett nagydobra verni, hogy megpróbálkozom vele.
Megpróbáltam. A dolog egyszerűnek tűnt, de aztán kiderült, egyáltalán nem az.
Mindjárt a regisztrációval kezdődtek a gondok: mi az a saját profil, mit adjon ki az ember magáról, azokban szigorúan ragaszkodjon a valósághoz, vagy csúsztathat-e egy kicsit? Legyen-e fényképe? Ha igen, akkor milyen? Illik-e, hogy a nő szólítsa le a férfit? Ha egy férfi kezdeményez, megírjam-e neki, hogy a róla megismert adatok alapján nálam nem rúghat labdába? És így tovább. Csupa olyan kérdés, amelyre ma már álmomból felébresztve tudnék választ adni, de akkor? Újabb és újabb akadályok, alagutak, amelyeknél nem tudtam mikor jön ki a vonat, ami aztán elgázol. Nem tudtam senkit megkérdezni, nem sokan adták erre a fejüket. Aki megtette, az pedig hallgatott róla, mintha valami titkos társaság kivette volna tőle az esküt.
Csináltam, ahogy a logikám, az ösztöneim diktálták. Sok-sok leszólítás, hol én másokat, hol mások engem. Látszólag eredménytelenül. Azért a gyakorlat itt is meghozza a gyümölcsét. Kezdtem ráérezni, milyen stílus szükséges ehhez a műfajhoz. Meg aztán azt is, hogy ne éljem meg kudarcként, ha valaki szó nélkül lelép. Nem válaszol, hallgat. Megtanultam, hogyan kell olvasni a másik ember levelének sorai között. Olvastam blogokat, amiben aztán kitárulkoztak az emberek, és elárultak magukról olyant, aminek az ellenkezőjét írták a bemutatkozásukban. Nem volt hiábavaló időszak. Sokat megtudtam a szexéhes magatartásról, a butaságról, az önértékelés zavarairól.
2010 február 6. | Szerző: kerekecskedombocska
– 2 –
Pár hónap volt hátra, hogy a családom előtt meggyújtsam a születésnapi tortán lévő, számjegyeket formázó két db gyertyát. Már a puszta gondolatára is rossz érzés fogott el. Az egyik a
Megéltem, átéltem a szülinapomat. Letargiámat az sem enyhítette, hogy decemberben 60 szál tulipán díszelgett a vázában. Jobban örültem volna, ha másnak adjuk, nem én kapom.
A letargia elhatalmasodására más okom is volt: házasságban éltem. Ez önmagában még nem volna baj, az viszont igen, hogy rossz, mit rossz, kifejezetten pocsék, lehetetlen házasságban. Egyetlen dolog enyhítette a minősíthetetlen helyzetet: nem veszekedtünk, pontosabban: nem szóltunk egymáshoz. Olyan rideg, hideg volt a légkör a házban, hogy a szó menetközben a szánkba fagyott, amit még fel is kellett a szánkba melengetni, hogy le tudjuk nyelni. Mind a ketten sokat megtettünk azért, hogy idejussunk. Tudtuk, de a megbeszélésre vonatkozó kísérleteim sorra kudarcba fulladtak. Utólag úgy látom, én sem voltam bátor, sőt kifejezetten gyávának nevezhetem magamat a végleges megoldás halasztgatásáért. A férjemnek akkor már évek óta kapcsolata volt, de az illető nem akarta őt felvállalni, meghagyta őt nekem. Ebből is látszik, mennyire utálhatott, mármint a csaj.
A születésnapom után, a december nálunk egyébként is születésnapokkal megszórt időszak, az ünnepek elterelték a gondolataimat a régóta megoldatlan lelki bajaimról. Éreztem, hogy a férjemmel kialakult „édeshármas” nemkívánatos állapot. Arra is rájöttem –a nagyobb gyermekem korábban figyelmeztetett erre- nem várhatom a kezdő lépést a férjemtől. Ha változtatni akarok, akkor nekem kell cselekedni. Igen, de mit kell tennem? És honnan tudom meg, hogy mikor? Hogyan ugorjak bele egy mélységes szakadékba , az év legsötétebb éjszakáján, a legsötétebb órában? Lehet, hogy megütöm magam? Az elszenvedett sérülés aztán maradandó lesz, és soha többet nem akarok ilyet megtenni? Ezek a kérdések folyamatosan gyötörtek, de a válaszokat csak vártam. Azt hittem, én naiv lélek, hogy azokat majd valaki bedobja a postaládába, vagy bemondja az üzenetrögzítőmre. Nem tudtam, hogy akkor már vajúdtam, és a válaszokat később világra hozom én magam és magamnak.
meseszövés
2010 február 5. | Szerző: kerekecskedombocska
Nyilas vagyok. No, nem a nácival egyenlő nyilasra kell gondolni, hanem a csillagjegyre. Márpedig a Nyilas az bizony kíváncsi, kalandvágyó, életigenlő, örök optimista. Szerencsére, mondom, mert én aztán ráteszek néhány lapáttal ezekre a tulajdonságokra. Főleg a kalandvágyásom kiélésével okoztam már a családom néhány tagjának infarktus-közeli állapotot, de ők tudják, hogy nem csak kalandra éhes, hanem makacs is vagyok. Ha a kaland lehetőségét megszimatolom, és meghallom a belső hangot, „most neked menned kell” . akkor úgy sem tudnak megállítani. Mentem, megjöttem. Okosabban és gazdagabban, mint ahogy elmentem. Mármint a tapasztalatok, élmények tettek okosabbá, gazdagabbá. Tanulni nem csak a más kárán lehet, hanem a magunk boldogságos tapasztalataiból is.
Nem vagyok író, bár nagyon sokat és sokféle műfajban olvasok. Mindenevő vagyok zsenge ifjúságom óta, már ami a betűfalást illeti. Most csak mesélni szeretnék azoknak akik halált-megvető bátorsággal fogtak bele ennek a naplószerű írásnak az olvasásába. Mesélni, mert bízom abban, hogy mesét olvasni, hallgatni jó.
Lépjünk csak be a mesék birodalmába, ha már valaki kinyitotta nekünk a kaput!
mese mese meskete
2010 február 26. | Szerző: kerekecskedombocska
Máskor történt, hogy az utóval útnak indultunk. Még a kis girbe-gurba utcácskában jártunk, amikor egy vélhetően ismerős hölgy köszönt ránk. Feltehetően –mivel a nyelvet nem értettem- a személyem iránt tanúsított kíváncsiságot. Az én házigazdám közölte vele, hogy honnan érkeztem. A második mondatában viszont az asszony tudomására hozta, hogy én nem iszom alkoholt. Na, szívük szerint mind a ketten igen jót nevettek volna ezen, de csak a fejüket csóválták. Olyan volt az arcuk, mintha most tudták volna meg, hogy a homlokomon hamarosan ördögszarv fog megjelenni.
Később megértettem, hogy az ő életstílusukban az alkoholnak ugyanolyan szerepe van, mint mondjuk nálunk a levesnek. Az az étkezés szerves része, talán még a gyermekek is jogosultak a fogyasztására.
Ha Mackó Lackó csak keveset ivott, akkor kedve támadt, hogy megmutassa nekem a környéket. Elvitt érdekes, szép helyekre, Ezért hálás vagyok neki ma is.
Egyik, ilyen viszonylag ritka alkalmak egyike volt, amikor titokzatosan közölte, elmegyünk egy nagyon érdekes (nem szép) helyre. Felkeltette a kíváncsiságomat, örültem a várható élményeknek.
Azt mondta egy nagy parkban van az a valami, amit meg fog nekem mutatni. Mint kiderült, a park megnevezés nem illett a helyre. Nem park volt, hanem egy gyönyörű hegy, amelyet erdő borított. Na nem esőerőd, hanem „csak” erőd, olyan, amilyet mi itthon is megszoktunk: tölgy, cserfa, fenyők. Felváltva vagy együtt. Kicsit mélyebb árkok, nagyobb emelkedők követték egymást. Jólakatták erre a látványra már kiéhezett szemeimett, orromat, amellyel élveztem az erdő semmivel össze nem keverhető illatát. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy május közepén élhettem át ezt az illat- és színorgiát, akkor talán segítek valamit a képzeletüknek.
De nem ezért a látványért utaztunk kb 1 órát. Mindenki, aki iskolába járt, főleg, ha 8 évnél tovább, olvas újságot, nézi a tv adásait (nem csak a brazil és mexikói szappanoperákat) sok mindent tudhat a történelem eseményeiből. Vagy azt hiszi, hogy tud. Már számtalanszor meggyőződtem a külföldi útjaim során, hogy soha, semmi nem tett rám olyan hatást, mint amikor a „helyszínen” járok. Közben valaki elmeséli, hogy ott, valamikor mi történt. Az számomra maga az időutazás! Mennyi olyan apró eseménybe érzem magam beavatottnak, amiről korábban fogalmam sem volt. Így történt ez most is.
Oldal ajánlása emailben
X